"Mi emberek sose vagyunk önmagunknak elegendők."
(Karl Jaspers)
"Minden pillanatban egy hőst temetnek!"
(Sören Kierkegaard)
"Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik."
(Örkény István: Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak)
Amikor a rendőr elővezette az őrszobára, csak rongyai tartották össze. Bal nadrágszára térden alul hiányzott, pipaszár lába selyempapírba volt csomagolva és spárgával körültekerve, mint a sonka.
- Lépjen hátra – szólt rá a százados. – Miért nem fürdik, ha ilyen büdös?
- Épp a gőzfürdőbe siettem, amikor ez a rendőr utamat állta.
- Ott ő csak menedéket keresett – jelentette a rendőr –, mert attól félt, hogy meglincseli a tömeg.
Jegyzőkönyvbe vették a tényállást, mely szerint az elővezetett egyén kigombolt sliccel szállt föl a 77-es villamosra, ahol tovább is szeméremsértő magatartást tanúsított. Először is kezét, tenyerével fölfelé, a padra helyezte, amikor M. Pálné leánygimnáziumi igazgatónő el akarta foglalni a mellette levő helyet. Az igazgatónő sikoltva fölpattant, ő pedig, zavarát kihasználva, felhajtotta szoknyáját, és ugyanazon tenyerével a szebbik felére vert. Ekkor a méltatlankodó utasok leszállásra kényszerítették, majd üldözőbe vették.
- Szemenszedett valótlanság! – tiltakozott az elővezetett. – Ki hiszi ezt el egy Tuza Tivadarról, a gödöllői Talajjavító Állomás kutatójáról, akinek cikkeit egy szovjet és két olasz tudományos szemle is átvette?
- Mindezen felül – folytatta a rendőr –, a kalauznak jegy helyett egy darab sztaniolt adott át kezelésre, melybe előzőleg ömlesztett sajt volt csomagolva.
- Enyhe túlzás! – vágott közbe fölhevülten Tuza. – De még ha igaz volna is, legyenek hálásak, hogy valaki végre összegyűjti az utcán heverő szemetet!
- Ne várjon tőlünk dicsérő szavakat – mondta nyugodtan a százados. – De azért kár ennyire fölizgatnia magát. Eljárása kihágásnak minősül, és kétszáztól ötszáz forintig terjedő bírsággal büntethető.
- Nekem jól csengő nevem van a szakmában! – tiltakozott a kutató. – Annak bizonyítására pedig, hogy nem vagyok szexuális nyomorban, vegyék jegyzőkönyvbe a következő neveket…
E névsor összeállítására nem került sor, mert egy ősz hajú úr lépett be, a Magyar Sportolók Arcképcsarnokának szerkesztője, egy fényképész kíséretében. Amikor meglátta Tuzát, mélyen meghajolt.
- Láttam önt kiszállni a rabszállító autóból – mondta, s az ujjával tréfásan megfenyegette Tuzát. – Remélem, nem valami óracsempészési ügy?
- Maguk ismerik egymást? – csodálkozott a százados.
- Ki ne ismerné Husta II. Hubát, a négyszeres súlydobó olimpikont?
A kutató meghökkent.
- Itt valami tévedés forog fenn – mondta. – Sokszor ábrándoztam ugyan az atlétikáról, de már korán csontszú támadott meg, és ezért még a pingpongozásban se vittem semmire.
- Ő ilyen szerény! – mosolygott az ősz hajú úr, majd a fényképész segédletével megfosztotta a kutatót rongyaitól, atlétaöltözéket adott rá, és kezébe nyomta a súlyt.
Már az első dobás (melegítés nélkül) oly kitűnően sikerült, hogy hatalmas lyuk támadt az őrszoba falán, az utca túlsó oldalán álló villanypózna pedig derékba tört.
Épp akkor állt meg az őrszoba előtt egy külföldi autóbusz, melyről a német akadémia küldöttsége szállt le. Szerencsére senkinek sem esett baja.
- Es ist uns eine ausserordentliche Ehre – fordult a tolmácshoz az akadémia elnöke – den Professor Szaszadi, als Wohltäter des Menschheit begrüssen zu können.
- Mint az emberiség jótevőjét üdvözlik önt! – fordította a tolmács.
- Sajnos, ez nem nekem szól – szabadkozott a kutató, akit két akadémikus időközben frakkba öltöztetett. – Különben is, úgy hallottam, mintha Szaszadit mondtak volna.
- Mert hadilábon állnak a magyar kiejtéssel – mosolygott a tolmács. – A látogatás önnek szól, Sasadi professzornak, a rákellenes szérum feltalálójának.
A biológus hangja remegni kezdett.
- Hallgassanak meg! – könyörgött. – Ki ne álmodozott volna arról, hogy megszabadítja az emberiséget a ráktól? Én azonban csak természetes trágyák baktériumflórájával foglalkozom…
Ekkor azonban ismét kitárult az ajtó, s őrszobában megjelent Takács Marika, a Televízió szép bemondónője, operatőrökkel, kamerákkal és a hozzá való fölszereléssel, hogy anyagot gyűjtsön az Apró bűnök – kis bűnösök című sorozathoz. Amikor azonban észrevette az izgalmában még mindig reszkető biológust, fölragyogott a szeme.
- Asszonyom! – kiáltotta. – Ön itt?
- Kit nevez ön asszonyomnak, kérem? – vonta össze a szemöldökét a százados.
- Ki mást, mint Kenyeresné Knoblauch Ágikát, a kis mindentudót, aki egymás után nyeri meg a vetélkedőket, s már kétszer járt üdülni Szocsiban!
- Én csak egyszerű néző vagyok – tiltakozott Tuza, miközben a fogsora többször összekoccant. – A maguk vetélkedőin meg se tudnék mukkanni.
- Mindjárt elválik! Tessék megmondani, ki volt a gótok királya?
A kutató homlokát nagy erőfeszítéssel kiverte a veríték.
- Attila – mondta egy kis idő múlva.
- Gratulálok! – lelkesedett Takács Marika. – Mindjárt szalagra is vesszük ezt az érdekes beszélgetést.
Csakhogy erre se kerülhetett sor, mert megszólaltak a harsonák. A kis őrszobán, mely amúgy is dugig volt emberekkel, fényes papi kísérettel megjelent Dr. Charles Theodore William Lipschütz, a New York-i izraelita hitközség főrabbija. Az ablakon két helikopter szállt be, melyekről kóser húskonzerveket tartalmazó szeretetcsomagokat dobáltak le a jelenlévőknek.
- Nem tudom, jó helyen járok-e? – szólalt meg messze zengő, biblikus basszusán a világ legnagyobb hitközségének főpapja. – Ez itt a Sodrony utcai őrszoba? Mi úgy hallottuk, hogy megjött a Messiás, és ezen a helyen található.
Eközben az őrszoba egyik sarkában kigyulladt egy csipkebokor. Mindenki megilletődve nézett a lángokba, csak Tuza Tivadar nyögött egyet, aztán összeesett.
A százados kiüríttette az őrszobát, kávét hozatott, amitől a trágyakutató hamarosan eszméletre tért, és töredelmes vallomást tett. Beismerte olimpiai győzelmeit, a szocsi üdüléseket, eredményes kutatásait a rák gyógyításában, s nem tagadta azt sem, hogy ő a Messiás. Tény és való viszont, hogy jegy nélkül szeret utazni a villamoson, és ha fölszáll egy nagyfenekű nő, akkor alája teszi a kezét. Ez, mondotta, élete egyetlen öröme.
Szeméremsértő nadrágviselésért kétszáz forint felfüggesztett pénzbírságra ítélték. Hogy haza tudjon menni, a százados a saját zsebéből adott neki villamospénzt.
Tuza az ajtóból visszamosolygott, és áldásra emelte a kezét.
- Kelj föl és járj! – mondta barátságosan, aztán fölment a mennyekbe.
(Karl Jaspers)
"Minden pillanatban egy hőst temetnek!"
(Sören Kierkegaard)
"Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik."
(Örkény István: Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak)
Amikor a rendőr elővezette az őrszobára, csak rongyai tartották össze. Bal nadrágszára térden alul hiányzott, pipaszár lába selyempapírba volt csomagolva és spárgával körültekerve, mint a sonka.
- Lépjen hátra – szólt rá a százados. – Miért nem fürdik, ha ilyen büdös?
- Épp a gőzfürdőbe siettem, amikor ez a rendőr utamat állta.
- Ott ő csak menedéket keresett – jelentette a rendőr –, mert attól félt, hogy meglincseli a tömeg.
Jegyzőkönyvbe vették a tényállást, mely szerint az elővezetett egyén kigombolt sliccel szállt föl a 77-es villamosra, ahol tovább is szeméremsértő magatartást tanúsított. Először is kezét, tenyerével fölfelé, a padra helyezte, amikor M. Pálné leánygimnáziumi igazgatónő el akarta foglalni a mellette levő helyet. Az igazgatónő sikoltva fölpattant, ő pedig, zavarát kihasználva, felhajtotta szoknyáját, és ugyanazon tenyerével a szebbik felére vert. Ekkor a méltatlankodó utasok leszállásra kényszerítették, majd üldözőbe vették.
- Szemenszedett valótlanság! – tiltakozott az elővezetett. – Ki hiszi ezt el egy Tuza Tivadarról, a gödöllői Talajjavító Állomás kutatójáról, akinek cikkeit egy szovjet és két olasz tudományos szemle is átvette?
- Mindezen felül – folytatta a rendőr –, a kalauznak jegy helyett egy darab sztaniolt adott át kezelésre, melybe előzőleg ömlesztett sajt volt csomagolva.
- Enyhe túlzás! – vágott közbe fölhevülten Tuza. – De még ha igaz volna is, legyenek hálásak, hogy valaki végre összegyűjti az utcán heverő szemetet!
- Ne várjon tőlünk dicsérő szavakat – mondta nyugodtan a százados. – De azért kár ennyire fölizgatnia magát. Eljárása kihágásnak minősül, és kétszáztól ötszáz forintig terjedő bírsággal büntethető.
- Nekem jól csengő nevem van a szakmában! – tiltakozott a kutató. – Annak bizonyítására pedig, hogy nem vagyok szexuális nyomorban, vegyék jegyzőkönyvbe a következő neveket…
E névsor összeállítására nem került sor, mert egy ősz hajú úr lépett be, a Magyar Sportolók Arcképcsarnokának szerkesztője, egy fényképész kíséretében. Amikor meglátta Tuzát, mélyen meghajolt.
- Láttam önt kiszállni a rabszállító autóból – mondta, s az ujjával tréfásan megfenyegette Tuzát. – Remélem, nem valami óracsempészési ügy?
- Maguk ismerik egymást? – csodálkozott a százados.
- Ki ne ismerné Husta II. Hubát, a négyszeres súlydobó olimpikont?
A kutató meghökkent.
- Itt valami tévedés forog fenn – mondta. – Sokszor ábrándoztam ugyan az atlétikáról, de már korán csontszú támadott meg, és ezért még a pingpongozásban se vittem semmire.
- Ő ilyen szerény! – mosolygott az ősz hajú úr, majd a fényképész segédletével megfosztotta a kutatót rongyaitól, atlétaöltözéket adott rá, és kezébe nyomta a súlyt.
Már az első dobás (melegítés nélkül) oly kitűnően sikerült, hogy hatalmas lyuk támadt az őrszoba falán, az utca túlsó oldalán álló villanypózna pedig derékba tört.
Épp akkor állt meg az őrszoba előtt egy külföldi autóbusz, melyről a német akadémia küldöttsége szállt le. Szerencsére senkinek sem esett baja.
- Es ist uns eine ausserordentliche Ehre – fordult a tolmácshoz az akadémia elnöke – den Professor Szaszadi, als Wohltäter des Menschheit begrüssen zu können.
- Mint az emberiség jótevőjét üdvözlik önt! – fordította a tolmács.
- Sajnos, ez nem nekem szól – szabadkozott a kutató, akit két akadémikus időközben frakkba öltöztetett. – Különben is, úgy hallottam, mintha Szaszadit mondtak volna.
- Mert hadilábon állnak a magyar kiejtéssel – mosolygott a tolmács. – A látogatás önnek szól, Sasadi professzornak, a rákellenes szérum feltalálójának.
A biológus hangja remegni kezdett.
- Hallgassanak meg! – könyörgött. – Ki ne álmodozott volna arról, hogy megszabadítja az emberiséget a ráktól? Én azonban csak természetes trágyák baktériumflórájával foglalkozom…
Ekkor azonban ismét kitárult az ajtó, s őrszobában megjelent Takács Marika, a Televízió szép bemondónője, operatőrökkel, kamerákkal és a hozzá való fölszereléssel, hogy anyagot gyűjtsön az Apró bűnök – kis bűnösök című sorozathoz. Amikor azonban észrevette az izgalmában még mindig reszkető biológust, fölragyogott a szeme.
- Asszonyom! – kiáltotta. – Ön itt?
- Kit nevez ön asszonyomnak, kérem? – vonta össze a szemöldökét a százados.
- Ki mást, mint Kenyeresné Knoblauch Ágikát, a kis mindentudót, aki egymás után nyeri meg a vetélkedőket, s már kétszer járt üdülni Szocsiban!
- Én csak egyszerű néző vagyok – tiltakozott Tuza, miközben a fogsora többször összekoccant. – A maguk vetélkedőin meg se tudnék mukkanni.
- Mindjárt elválik! Tessék megmondani, ki volt a gótok királya?
A kutató homlokát nagy erőfeszítéssel kiverte a veríték.
- Attila – mondta egy kis idő múlva.
- Gratulálok! – lelkesedett Takács Marika. – Mindjárt szalagra is vesszük ezt az érdekes beszélgetést.
Csakhogy erre se kerülhetett sor, mert megszólaltak a harsonák. A kis őrszobán, mely amúgy is dugig volt emberekkel, fényes papi kísérettel megjelent Dr. Charles Theodore William Lipschütz, a New York-i izraelita hitközség főrabbija. Az ablakon két helikopter szállt be, melyekről kóser húskonzerveket tartalmazó szeretetcsomagokat dobáltak le a jelenlévőknek.
- Nem tudom, jó helyen járok-e? – szólalt meg messze zengő, biblikus basszusán a világ legnagyobb hitközségének főpapja. – Ez itt a Sodrony utcai őrszoba? Mi úgy hallottuk, hogy megjött a Messiás, és ezen a helyen található.
Eközben az őrszoba egyik sarkában kigyulladt egy csipkebokor. Mindenki megilletődve nézett a lángokba, csak Tuza Tivadar nyögött egyet, aztán összeesett.
A százados kiüríttette az őrszobát, kávét hozatott, amitől a trágyakutató hamarosan eszméletre tért, és töredelmes vallomást tett. Beismerte olimpiai győzelmeit, a szocsi üdüléseket, eredményes kutatásait a rák gyógyításában, s nem tagadta azt sem, hogy ő a Messiás. Tény és való viszont, hogy jegy nélkül szeret utazni a villamoson, és ha fölszáll egy nagyfenekű nő, akkor alája teszi a kezét. Ez, mondotta, élete egyetlen öröme.
Szeméremsértő nadrágviselésért kétszáz forint felfüggesztett pénzbírságra ítélték. Hogy haza tudjon menni, a százados a saját zsebéből adott neki villamospénzt.
Tuza az ajtóból visszamosolygott, és áldásra emelte a kezét.
- Kelj föl és járj! – mondta barátságosan, aztán fölment a mennyekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése