Füveskönyv - részletek

Az élet értékéről

Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!”

Arról, hogyan kell élni és írni

Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk.

Arról, mi az élet igazi élménye

Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése.
A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb
találkozás.

Arról, hogy minden nap tovább kell menned

Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

A szenvedélyről

A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia a szélviharban, mely reátört, az értelem korlátaiba.

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.

Arról, hogy a szívünkkel is kell élni

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje.

Arról, hogy semmitől nem kell félni

Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Az ellenségről

Mit is tehetsz ellene? Mindenekelőtt iparkodj megérteni. Ő az ellensúly életedben. Máskülönben suta és balog lenne életed küzdelme. Szükséged van reá. Le kell győznöd magad, hogy őt legyőzhesd. Meg kell ismerned az igazságot, hogy igazad legyen vele szemben. Jobbnak kell lenned, mert ő gonosznak hisz és hirdet téged. Isten őt jelölte ki társadul a földön. … Ő tanít meg élni, harcolni, védekezni.

Arról, hogy emberi méretekben élünk

Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen, túl sok volt a feladat, túl sok a szenvedés, a csalódás. De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség, ez a „túl”, ez a „sok” adott rangot és értelmet életednek?

A barátságról

Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

A szerelemről

A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek.

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. ... Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Arról, hogy önmagunk előtt nem szabad megbukni

A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Az ünnepekről

S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.

A boldogságról

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. ... S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

Arról, hogy a szívek összetörnek

Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, „szívét összetörték”, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. … S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

Az okosságról és a bölcsességről

Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.

A szomorúságról

Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Először is, az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.

Az igényről

És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. … Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.

A nagy fájdalomról és a magatartásról

Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor szisszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot. Hallgass. Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: „Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok.”

Arról, hogy senkire nem lehet számítani

Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.

Az Istenről

Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos.

A feladatról és a pillanatról

Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének végzetszerűen kijelölt időszaka.

A szívről

De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.

A csodáról

A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű!

Arról, hogy égni is kell

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. … Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt."

Évikeee: Elég..

Úgy érzem, hogy ez igy nem mehet tovább.Helytelenül cselekszem, de mi is lenne a helyes?

Mindenkinek tudom más a véleménye, és mindenki el látt egy csomó jó tanácsal, de én még nem tudom és nem jöttem rá.

Szeretném ha már vége lenne és nem bántanánk már egymást. Igazából ezt szeretném. Igen kértem időt hogy gondolgodjam ezen az egészen ügyön(de nem kapok??)...2év nehéz csak úgy eldobni magamtól.

Nem megy nem tudom elengedni, de miert ilyen nehéz Istenem miért ilyen nehéz.

Én erre nem vagyok képes .....titokban lehet azt remélem, hogy megteszi helyettem ,de nem Ő sem.Pedig csak szenvedünk mind a 2 en.

Egy kis magányra vágyom egy kis magányra.

Örkény István: A MAGUNK MEGVALÓSÍTÁSÁNAK NÉHÁNY VÁLTOZATA

Mi tagadás, mint a legtöbb gyerek, butaságokról álmodoztam. Pilóta, mozdonyvezető vagy legalábbis mozdony szerettem volna lenni. Néha gondoltam egy nagyot: ha megnövök, a bécsi gyors leszek!
Távoli rokonunk, dr. Kniza apátplébános, iskolázott és megfontolt férfiú, arra próbált rávenni, hogy kavics legyek, s engem vonzott is a végérvényesség, a lekerekített csönd. Anyám viszont, épp fordítva, azt kívánta, hogy keressek valami kapcsolatot az idővel. „Menj te csak el, kisfiam tojásnak – nógatott néha –, hiszen a tojás a születés és az elmúlás egyszerre, törékeny burokban múló idő. Egy tojásból minden lehet” – érvelt a jó mama.
De lám, az élet útjai kiszámíthatatlanok. Most egy homokórában vagyok homok, talán, hogy mindkettőjüknek igazuk legyen, hiszen a homok maga az időtlenség, a homokóra viszont az időmúlás ősi szimbóluma. Ott szerepelt már az egyiptomi hieroglifák közt, s azt jelentette: „Lemegy a nap”, „Istenem, hogy fut az idő!”, „Gyülekeznek már a költöző madarak”, és „Mitől szédülök, kedves doktor úr?”
Egy ilyen kényelmes állást nem könnyű megkapni, de Kniza bácsi dicséretére szóljon, bár nem helyeselte e megalkuvó életelvet, mégiscsak beprotezsált, s így fölvettek alkalmi homoknak. (Alkalmi azért vagyok, mert csak tojásfőzéshez használnak, ebben is a mamának lett egy kis igaza.) Sokáig minden simán ment, s már azt kezdtem mondogatni, hogy hála Istennek, sikerült jól berendeznem az életemet, amikor váratlanul beütött a baj, egyik napról a másikra megcsomósodtam, ami egy homoknak éppolyan katasztrófa, mint amikor egy balett-táncos pocakot ereszt. (De ez minálunk nem a korral jár. A homok nem öregszik.)
Most az a helyzet, mégpedig egyre gyakrabban, hogy a lábam átcsúszik, de a fenekem fönnakad az üvegszűkületben. Próbáltam persze fordítva, fejjel lefelé leperegni, de akkor is az a vége, hogy percekig, néha órákig nyomaszkodom kézzel-lábbal kapálózva, s ezalatt a tojások nem főnek tovább, a homokóra megáll, hiszen az a sok homok tétlenül vár a fejem fölött. S ezek a homokok nem sürgetnek, meg se mukkannak, de puszta létükkel valami néma, morális nyomást gyakorolnak rám, amitől idegbajt kapok. S még azt se mondhatom, hogy nem tehetek róla, mert igenis tehetek, hiszen nyilván elejétől volt bennem hajlam a megikrásodásra; más szóval alapjában duhaj, lázadó, összeférhetetlen fráter vagyok, abszolúte alkalmatlan homoknak.
Ilyenkor az embernek minden eszébe jut. Aki ma lát, el se hinné, hogy mehettem volna én izzólámpába légüres térnek. És tessék elképzelni, volt egy lány, egy csinos, de butácska, Panni nevű nő, aki a Batisztselyemgyárban dolgozott. „Te – mondta egyszer –, gyere ki velem, csinálunk belőled női bugyit…” – Akkor megsértődtem, de ma már ez is paradicsomi boldogságnak tűnik föl nekem; pedig bugyinak lenni se valami nagy változatosság, de mégiscsak van egy kis pikáns zamata.
És most megint be vagyok akadva a szorulatba. Innen üzenem mindazoknak, akik vártak tőlem valamit, hogy bár szeretteimtől csupa rossz tanácsot kaptam, végeredményben csak én vagyok a hibás, amiért ezt a szürke, de biztos életpályát választottam. Pedig, ha merek kockáztatni, akkor egy kis szerencsével és minden protekció nélkül, mert ismertem a mérnököt, aki a világ legnagyobb óceánjáróját tervezte, többre is vihettem volna; hiszen ha a 70 000 tonnás Queen Mary helyett történetesen én jutok eszébe, akkor most nem a hasamat lennék kénytelen behúzni, hogy átjussak ezen az istenverte szűkületen, hanem toronymagas hullámokat meglovagolva, széllel-viharral dacolva, büszkén szelném a tengereket!
Bocsánat. Sikerült. Átpréselődtem. Lepergek.

Örkény István: AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Örkény István: KELJ FÖL ÉS JÁRJ! vagy A személyiség válsága

"Mi emberek sose vagyunk önmagunknak elegendők."
(Karl Jaspers)
"Minden pillanatban egy hőst temetnek!"
(Sören Kierkegaard)
"Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik."
(Örkény István: Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak)


Amikor a rendőr elővezette az őrszobára, csak rongyai tartották össze. Bal nadrágszára térden alul hiányzott, pipaszár lába selyempapírba volt csomagolva és spárgával körültekerve, mint a sonka.
- Lépjen hátra – szólt rá a százados. – Miért nem fürdik, ha ilyen büdös?
- Épp a gőzfürdőbe siettem, amikor ez a rendőr utamat állta.
- Ott ő csak menedéket keresett – jelentette a rendőr –, mert attól félt, hogy meglincseli a tömeg.
Jegyzőkönyvbe vették a tényállást, mely szerint az elővezetett egyén kigombolt sliccel szállt föl a 77-es villamosra, ahol tovább is szeméremsértő magatartást tanúsított. Először is kezét, tenyerével fölfelé, a padra helyezte, amikor M. Pálné leánygimnáziumi igazgatónő el akarta foglalni a mellette levő helyet. Az igazgatónő sikoltva fölpattant, ő pedig, zavarát kihasználva, felhajtotta szoknyáját, és ugyanazon tenyerével a szebbik felére vert. Ekkor a méltatlankodó utasok leszállásra kényszerítették, majd üldözőbe vették.
- Szemenszedett valótlanság! – tiltakozott az elővezetett. – Ki hiszi ezt el egy Tuza Tivadarról, a gödöllői Talajjavító Állomás kutatójáról, akinek cikkeit egy szovjet és két olasz tudományos szemle is átvette?
- Mindezen felül – folytatta a rendőr –, a kalauznak jegy helyett egy darab sztaniolt adott át kezelésre, melybe előzőleg ömlesztett sajt volt csomagolva.
- Enyhe túlzás! – vágott közbe fölhevülten Tuza. – De még ha igaz volna is, legyenek hálásak, hogy valaki végre összegyűjti az utcán heverő szemetet!
- Ne várjon tőlünk dicsérő szavakat – mondta nyugodtan a százados. – De azért kár ennyire fölizgatnia magát. Eljárása kihágásnak minősül, és kétszáztól ötszáz forintig terjedő bírsággal büntethető.
- Nekem jól csengő nevem van a szakmában! – tiltakozott a kutató. – Annak bizonyítására pedig, hogy nem vagyok szexuális nyomorban, vegyék jegyzőkönyvbe a következő neveket…
E névsor összeállítására nem került sor, mert egy ősz hajú úr lépett be, a Magyar Sportolók Arcképcsarnokának szerkesztője, egy fényképész kíséretében. Amikor meglátta Tuzát, mélyen meghajolt.
- Láttam önt kiszállni a rabszállító autóból – mondta, s az ujjával tréfásan megfenyegette Tuzát. – Remélem, nem valami óracsempészési ügy?
- Maguk ismerik egymást? – csodálkozott a százados.
- Ki ne ismerné Husta II. Hubát, a négyszeres súlydobó olimpikont?
A kutató meghökkent.
- Itt valami tévedés forog fenn – mondta. – Sokszor ábrándoztam ugyan az atlétikáról, de már korán csontszú támadott meg, és ezért még a pingpongozásban se vittem semmire.
- Ő ilyen szerény! – mosolygott az ősz hajú úr, majd a fényképész segédletével megfosztotta a kutatót rongyaitól, atlétaöltözéket adott rá, és kezébe nyomta a súlyt.
Már az első dobás (melegítés nélkül) oly kitűnően sikerült, hogy hatalmas lyuk támadt az őrszoba falán, az utca túlsó oldalán álló villanypózna pedig derékba tört.
Épp akkor állt meg az őrszoba előtt egy külföldi autóbusz, melyről a német akadémia küldöttsége szállt le. Szerencsére senkinek sem esett baja.
- Es ist uns eine ausserordentliche Ehre – fordult a tolmácshoz az akadémia elnöke – den Professor Szaszadi, als Wohltäter des Menschheit begrüssen zu können.
- Mint az emberiség jótevőjét üdvözlik önt! – fordította a tolmács.
- Sajnos, ez nem nekem szól – szabadkozott a kutató, akit két akadémikus időközben frakkba öltöztetett. – Különben is, úgy hallottam, mintha Szaszadit mondtak volna.
- Mert hadilábon állnak a magyar kiejtéssel – mosolygott a tolmács. – A látogatás önnek szól, Sasadi professzornak, a rákellenes szérum feltalálójának.
A biológus hangja remegni kezdett.
- Hallgassanak meg! – könyörgött. – Ki ne álmodozott volna arról, hogy megszabadítja az emberiséget a ráktól? Én azonban csak természetes trágyák baktériumflórájával foglalkozom…
Ekkor azonban ismét kitárult az ajtó, s őrszobában megjelent Takács Marika, a Televízió szép bemondónője, operatőrökkel, kamerákkal és a hozzá való fölszereléssel, hogy anyagot gyűjtsön az Apró bűnök – kis bűnösök című sorozathoz. Amikor azonban észrevette az izgalmában még mindig reszkető biológust, fölragyogott a szeme.
- Asszonyom! – kiáltotta. – Ön itt?
- Kit nevez ön asszonyomnak, kérem? – vonta össze a szemöldökét a százados.
- Ki mást, mint Kenyeresné Knoblauch Ágikát, a kis mindentudót, aki egymás után nyeri meg a vetélkedőket, s már kétszer járt üdülni Szocsiban!
- Én csak egyszerű néző vagyok – tiltakozott Tuza, miközben a fogsora többször összekoccant. – A maguk vetélkedőin meg se tudnék mukkanni.
- Mindjárt elválik! Tessék megmondani, ki volt a gótok királya?
A kutató homlokát nagy erőfeszítéssel kiverte a veríték.
- Attila – mondta egy kis idő múlva.
- Gratulálok! – lelkesedett Takács Marika. – Mindjárt szalagra is vesszük ezt az érdekes beszélgetést.
Csakhogy erre se kerülhetett sor, mert megszólaltak a harsonák. A kis őrszobán, mely amúgy is dugig volt emberekkel, fényes papi kísérettel megjelent Dr. Charles Theodore William Lipschütz, a New York-i izraelita hitközség főrabbija. Az ablakon két helikopter szállt be, melyekről kóser húskonzerveket tartalmazó szeretetcsomagokat dobáltak le a jelenlévőknek.
- Nem tudom, jó helyen járok-e? – szólalt meg messze zengő, biblikus basszusán a világ legnagyobb hitközségének főpapja. – Ez itt a Sodrony utcai őrszoba? Mi úgy hallottuk, hogy megjött a Messiás, és ezen a helyen található.
Eközben az őrszoba egyik sarkában kigyulladt egy csipkebokor. Mindenki megilletődve nézett a lángokba, csak Tuza Tivadar nyögött egyet, aztán összeesett.
A százados kiüríttette az őrszobát, kávét hozatott, amitől a trágyakutató hamarosan eszméletre tért, és töredelmes vallomást tett. Beismerte olimpiai győzelmeit, a szocsi üdüléseket, eredményes kutatásait a rák gyógyításában, s nem tagadta azt sem, hogy ő a Messiás. Tény és való viszont, hogy jegy nélkül szeret utazni a villamoson, és ha fölszáll egy nagyfenekű nő, akkor alája teszi a kezét. Ez, mondotta, élete egyetlen öröme.
Szeméremsértő nadrágviselésért kétszáz forint felfüggesztett pénzbírságra ítélték. Hogy haza tudjon menni, a százados a saját zsebéből adott neki villamospénzt.
Tuza az ajtóból visszamosolygott, és áldásra emelte a kezét.
- Kelj föl és járj! – mondta barátságosan, aztán fölment a mennyekbe.

Évikeee: Érzelmek hullámain

El sem hiszem, hogy ez történik velem...


Ilyen érzelmek vihrában nem jó részt venni. Azt hittem, hogy már vége van ennek , de nem kezdődik minden az elejéről és őszinte nem lehetek, mert ha őszinte leszek fájdalmat okozok.
De ha hallgatok igy magamat sebzem meg.
Érti ezt valaki, én nem. Kezdek megbolondulni.

"Hagyd az Úrra utadat bizzál benne majd ő munkálkodik"-ebben bizva megpróbálok bizni...

kishús: Töredékek

ne kínozzuk egymást

nem úgy szokott elsülni semmi, ahogy az ember szeretné...

úgy jött ki, hogy Te nem vagy elég jooo, gondoltam, hogy zavarni fog

nem vagyok már odáig érted

egyre jobban oda vagyok érte és azt remélem, hogy bele is tudok majd szeretni, mert egy nagyszerű lány, akire mindig is vágytam

-legyél vele őszinte, csak erre kérlek

1 honnan veszed, hogy a csajom? nem igazán tetszett a kifejezés

milyen nagyszerűen nézel ki...

Egyedül akartál bulikba járni. Ez szerinted normális dolog?

ha ott vagy a közelemben, én már jól érzem magam!

Ha egyszer vkit igazán szeretsz, akkor nem vágysz másra...

miért hagytad ott??? az volt tőled a legnagyobb hülyeség! sok minden másképp alakulhatott volna

csak mondom, veled elég ügyesen kibékült, nem Te voltál elvégre a hibás...

késő bánat...bár, ahogy elnézem, nektek még nem biztos

annyi minden kavargott bennem...csak vhogy dolgokat mégsem mertem mondani...féltem , hogy hogy reagálnál...

-kuurva sárkány vagyok, elásom magam

hülye vagy!

-elmondod alkalmanként 5x

most már legalább el merem, mert féltettem a piciny lelked

-és templomban se voltunk, á, majd elmegyek az esküvődre...

sorolhatjuk a többihez: Majd egyszer...

kishús: Henitől

- Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: ,,Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!...'' Mi az hogy ,,de ha még egyszer'' - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. ,,Ejha!'' - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. ,,Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!'' - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. ,,Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!'' - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: ,,Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.'' Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: ,,Én igazán szeretlek.'' Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: ,,Dömdödöm.'' Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.



/Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, Bemutatkozunk/

kishús: Tudat alatt?!

Okosabban kéne élni, annyit mondhatok... Nem tudom, ez a dal jár a fejemben. Utálom ezeket a tudat alatti dolgokat. Totál kétségbeejtik az embert. Most miért pont ez a szám? Célzás lenne? Honnan jön? Ugyan kitől? Nem értem. Értetlen vagyok, tudom. Sokan mondták már. Vagyis én mondtam sokaknak, ők meg közölték, hogy én csak inkább meg se szólaljak. De lényegtelen.

Okosabban élni. Kinek mit takar az "okosan élni".

Odafigyelni. Odafigyelni másokra, a családunkra, a barátainkra, az emberekre, akik fontosak nekünk. A háziállatainkra, macskára, kutyára, hörcsögre... Odafigyelni a feladatainkra, a kötelességekre, a munkánkra... És odafigyelni nem utolsósorban magunkra.

Megfeleni. Kinek? Anyádnak, Apádnak, a tanáraidnak, a főnöködnek? Kinek akarjon megfelelni az ember? Csak saját magadnak akarj megfelelni, bármennyire nehéz is, hogy ne törődj a külvilág véleményével. Okoskodok itt- hisz okosabban kéne élni-, mégis én vagyok az első, aki mindenkinek meg akar felelni. Biztosan ez az. Okosabban kéne élni. Nekem, hisz tudom, h senkinek nem kell megfelelni, csak saját magunknak, mégsem megy. Túl nagyok az elvárások. Kevesen tudnak teljesíteni. Én nem tartozom azon kevesek közé, azok közé, akiknek teljesítményük által könnyebb az életük. Á, milyen unalmas is lehet nekik. Könnyebb, sőt, kishíján tökéletes életük van. Tökéletes, hisz mindenük megvan. Hmm, ja. Minden. Minden külsőség. Pénz, autó, hírnév. De családjuk lehet nincs, lehet, hogy egy cseppet sem boldogok, lehet nincs melletük senki, aki támogatná őket, ápolná lelküket.

(Fhuj, miket irkálok itten?!)

Az én lelkemet se ápolja senki. Miért nem? Eltaszítottam, most meg már másé. De jó neki, biztosan boldog. És ettől én is az vagyok.

Kishús: Zuhanok. Érzem.

Nem, neee... Ne vedd el tőlem, Istenem, kérlek, ne, kérlek, könyörgöm, nem teheted ezt, miért, miért kell..., pont ezt..., pont nekem... miért pont velem történik ez?! Nem hiszem el, félek, rettegek, pedig még nem tudok semmi biztosat. A kétségbeesés, ...hatalmába kerít. Leterít, és vérzek. Érző szívből, nyitott sebből vérzek, bocsássatok meg! Nincs esélyem ellene. Remény, bizakodás,... én meg ezek a fogalmak?! Nevetnem kell. Hogy játszanának szerepet életemben ezek a dolgok, ha ilyeneken kell végigküzdenem magam 19 évesen?! Nem hiszem el, miért pont én vagyok a soros? Miért? Mit tettem?! Tudom, vétkeztem, születésemtől fogva bűnös vagyok, hisz "bűnben fogantam és bűnben születek...", tudom, hibáztam, sőt, halmoztam a hibáimat, nem egy embert megbántottam, nem egy szívet összetörtem, nem egyszer vétkeztem, ellened, Istenem, kérlek, bocsásd meg nekem... Megteszek bármit, csak ezt ne kelljen átélnem, kérlek. Könyörgöm.

(...)